notification icon
Ne maradj le semmiről! Iratkozz fel értesítéseinkre!

Oscar Wilde: Az önző óriás / Egy csodálatos mese az önzetlenségről és a szeretetről

showKapubanner();
kapubanner
kapubanner
kapubanner
hirdetes

Az Önző Óriás

Rezsóanyu

Iratkozz fel Te is Youtube csatornánkra, kattints az alábbi YOUTUBE ikonra! 

 

 

 

Hosszú évekkel ezelőtt került a kezembe először Oscar Wilde írása.  Bár sokat vitatott életvitelt folytatott, de tény, hogy nagyszerű műveket hagyott ránk.  Bevallom, nekem ő az egyik nagy kedvencem.  Most az egyik gyönyörű meséjét olvashatjátok el!

 

Oscar Wilde:  Az önző óriás / Egy csodaszép mese

Oscar Wilde: Az önző óriás

 

Minden délután iskolából jövet a gyerekek az Óriás kertjébe mentek játszani.   Szép, nagy kert volt, zöld füve, akár a selyem. A fűben itt-ott gyönyörű virágok nyíltak, mint a csillagok. A tizenkét őszibarackfa tavasszal pompás rózsa- és gyöngyházszínű virágokat hozott, ősszel pedig roskadozott a sok gyümölcstől.  a madarak a fákon ültek és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek félbehagyták játékukat, hogy őket hallgassák.

hirdetes

- Milyen boldogok vagyunk! - kiáltozták egymásnak.

 

Egy nap az Óriás visszajött. Barátját, a kelta emberevő óriást látogatta meg, és hét évig maradt nála. A hét év elteltével már mindent elmondott, amit akart, (mert társalgása korlátolt volt) és úgy döntött, visszatér saját kastélyába.  

Amikor megérkezett, látta a kertben játszó gyerekeket.

- Mit csináltok itt? - kiáltotta mogorván, és a gyerekek elszaladtak.

- Az én kertem az én kertem - mondta az Óriás - ezt akárki megértheti, és rajtam kívül senki sem játszhat benne.

Így hát egy magas falat épített a kert köré, és egy táblát tett fel rá:

Tilos az Átjárás!

Nagyon önző óriás volt!

 

A gyerekek, szegények, most sehol sem tudtak játszani. Megpróbáltak az úton játszani, de az út nagyon poros volt, tele kemény kövekkel, ezért nem kedvelték. Az iskola után a magas fal körül kószáltak és a bent lévő gyönyörű kertről beszélgettek.

- Milyen boldogok is voltunk ott! - mondogatták egymásnak.

 

Oscar Wilde:  Az önző óriás / Egy csodaszép mese

Azután eljött a Tavasz és szerte a vidéken virágoztak a fák s kis madarak énekeltek. Csak az Önző Óriás kertjében volt még mindig tél. A madarak nem daloltak benne, mivel nem voltak ott a gyerekek és a fák elfelejtettek virágozni. Egyszer egy csodaszép virág dugta ki fejét a fűből, de amikor meglátta a táblát, annyira sajnálni kezdte a gyerekeket, hogy azon nyomban visszaereszkedett a földbe és álomba merült. Csak a Hó és a Fagy voltak elégedettek.

- A Tavasz elfelejtette ezt a kertet - kiáltották, - így hát egész évben a miénk a kert!

A Hó nagy fehér kabátjával betakarta a füvet és a Fagy ezüstre festette a fákat. Azután elhívták az Északi Szelet.

Bundákba bugyoláltan érkezett és egész nap zúgott a kerten át és lefújta a kéményeket a ház tetejéről.

- Elragadó ez a hely - mondta -, a Jégesőt is el kell hívnunk!

Eljött a Jégeső is. Minden nap három órán át kopogott a kastély tetején, amíg a legtöbb palát eltörte, aztán körbe-körbe rohangászott a kertben, amilyen gyorsan csak tudott. Szürke volt s lehelete, mint a jég.

 

- Nem értem, hol késik ennyit a tavasz - mondta az Önző Óriás, amint az ablakban ült és kinézett hideg, fehér kertjére. - Remélem, hamarosan jobbra fordul az idő!

 De a Tavasz nem jött el s a Nyár sem. Az ősz minden kertbe arany gyümölcsöket hozott, csak az Óriás kertjébe nem hozott semmit.

 - Az Óriás túl önző - mondta.

Így hát mindig a Tél uralkodott a kertben s az Északi Szél, a Jégeső, a Fagy és a Hó a fák ágai között táncoltak.

 

Oscar Wilde:  Az önző óriás / Egy csodaszép mese

Egy reggel az Óriás ébren feküdt ágyában, amikor gyönyörű zeneszó ütötte meg fülét. Olyan szép dallam volt, hogy azt hitte, a Király zenészei járnak arra. Valójában csak egy kis kenderike volt, amely az ablak előtt énekelt, de az Óriás olyan régen hallott madárdalt a kertjében, hogy ez számára a világ legszebb zenéje volt. Abban a pillanatban a Jégeső abbahagyta táncát, az Északi Szél nem zúgott tovább és a nyitott ablakon át pompás illat szállt felé.

- Azt hiszem a Tavasz végül is megérkezett - mondta az Óriás, kiugrott az ágyából és kinézett az ablakon.

 

S mit látott odakint?

Csodás látvány tárult a szeme elé. A gyerekek egy kis lyukon keresztül másztak be a falon át, és a fák ágain ültek. Minden fán, amit csak az Óriás látott egy kis gyerek volt. És a fák annyira boldogok voltak, amiért a gyerekek visszatértek, hogy virágba borultak és karjukat gyengéden a gyerekek feje felé lengették. A madarak repkedtek és csiripeltek örömükben, a virágok pedig felnéztek a fű közül és kacagtak. Kedves látvány volt. Csak a kert egyik sarkában volt még tél. A kert legtávolabbi csücske volt s egy kis fiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa ágait és keservesen sírva a fa körül bóklászott. A szegény fát még mindig egészen elborította a jég és a hó és az Északi Szél fújt és zúgott felette.

- Mássz fel kisfiú! - mondta a Fa és amilyen mélyre csak tudta, leengedte ágait; de a fiú túl kicsi volt.

 

És az Óriás szíve ellágyult, amint kinézett.

- Milyen önző voltam! - mondta -. Most már tudom, miért nem jött meg ide a Tavasz. Felteszem azt a kisfiút a fa tetejére, aztán ledöntöm a falat és a kertem örökké a gyerekek játszótere lesz.

Igazán bánta már, amit tett.

 

Oscar Wilde:  Az önző óriás / Egy csodaszép mese

Így tehát lement a bejárati ajtóhoz, csendesen kinyitotta és kiment a kertbe. De amikor a gyerekek meglátták, annyira megijedtek, hogy mind elszaladtak és a kertbe ismét visszatért a tél. Csak a kisfiú nem futott el, mert a szeme annyira megtelt könnyekkel, hogy nem látta, hogy jön az Óriás. Az Óriás a fiú mögé lopakodott, gyengéden felvette és feltette a fára. A fa azon nyomban virágba borult, a madarak rászálltak és énekeltek és a kisfiú kinyújtotta karjait, az Óriás nyaka köré fonta őket és megcsókolta. A többi gyerek, amikor meglátta, hogy az Óriás nem gonosz többé, futott vissza a kertbe és velük együtt eljött a Tavasz is.

 

- Ez már a ti kertetek, kisgyerekek - mondta az Óriás, fogott egy nagy baltát és ledöntötte vele a falat. És mikor az emberek déltájban a piacra mentek, azt vették észre, hogy az Óriás egy csodaszép kertben játszik a gyerekekkel, a legszebb kertben, amit csak életükben láttak.

Egész nap játszottak és este odamentek elköszönni az Óriáshoz.

- De hol van a kis társatok? - kérdezte -. A fiú, akit feltettem a fára? - Az Óriás őt szerette legjobban, mert a kisfiú megcsókolta.

- Nem tudjuk - válaszolták a gyerekek -, elment.

- Mondjátok meg neki, hogy holnap jöjjön el - mondta az Óriás. De a gyerekek azt mondták, hogy nem tudják, hol lakik és azelőtt még sohasem látták. Az Óriás nagyon szomorú lett.

Minden délután, iskola után a gyerekek az Óriással játszottak. De a kisfiú, akit az Óriás szeretett, nem jött el többé. Az Óriás az összes gyerekhez nagyon kedves volt, habár első kis barátja után vágyódott és gyakran beszélt is róla.

- Mennyire szeretném látni! - szokta mondogatni.

Évek teltek el és az Óriás nagyon öreg és gyenge lett. Már nem tudott a gyerekekkel játszani, így hát egy nagy karosszékben üldögélt és figyelte, ahogy a gyerekek játszanak és a kertjét csodálta.  

- Sok szép virágom van - mondta -, de a gyerekek a legszebb virágok.

 

Oscar Wilde:  Az önző óriás / Egy csodaszép mese

Egy téli reggelen öltözködés közben kinézett az ablakon. Most már nem gyűlölte a Telet, mert tudta, hogy az csak a Tavasz, mely alszik és a virágok is pihennek.

Hirtelen csodálkozva dörzsölte meg szemeit és csak nézett és nézett. Semmi kétség, hihetetlen látvány tárult a szeme elé. A kert legtávolabbi sarkában egy szép fehér virágokkal borított fa állt. Ágai aranyból voltak és ezüstös gyümölcsök lógtak le róluk és a fa alatt állt a kisfiú, akit szeretett.

 

Az Óriás hatalmas örömmel a szívében szaladt lefelé, ki a kertbe. A füvön át igyekezett a kisfiú felé. Amikor már egészen közel volt a fiúhoz, arca vörös lett a méregtől és azt kérdezte:

- Ki merészelt bántani?

Mert a kisfiú tenyerén két szög nyoma volt és kis lábain is két szög nyomát lehetett látni.

- Ki merészelt bántani téged? - kiáltott az Óriás - mondd meg, hogy kardommal elpusztíthassam!

- Ne tedd! - válaszolta a gyerek -, mert ezek a Szeretet sebei.

- Ki vagy te? - kérdezte az Óriás és egy különös érzés, félelemmel vegyes tisztelet kerítette hatalmába és letérdelt a kisgyerek előtt.

És a gyerek az Óriásra mosolygott és azt mondta neki:

- Egyszer megengedted, hogy a kertedben játsszam, ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba.

 

És amikor a gyerekek aznap délután a kertbe mentek, a fa alatt fekve, fehér virágokkal borítva, holtan találták az Óriást.

 

Forrás: Oscar Wilde

hirdetes
hirdetes
További cikkek ebben a témában
hirdetes
gyerek gyerekek mese

Szótár

Felújítás utáni takarítás

Felújítás, festés, mázolás, burkolás utáni teljeskörű takarításra azért van szükség,... Tovább

Családi wellness

A családi wellness nagyszerű lehetőség arra, hogy együtt szórakozzon és pihenjen a család... Tovább

Tovább a lexikonra
hirdetes

Hasznos volt számodra ez a cikk?

Mondd el mennyire!

Szavazatok száma: 188

Átlagos értékelés: 4.8