A Gordon féle filozófia szerint 3 alaphelyzet lehetséges:

1./ Problémám van

2./ A másik személynek van gondja

3./ Gondtalan időszakot élünk

Hagyományos megoldásaink problémahelyzetekben általában a probléma elmélyítése felé sodornak. Tanácsokat osztogatunk, kritizálunk, s ezzel elvesszük a lehetőségét annak, hogy az a személy találja meg a megoldást, akinek nehézsége akadt. Ha nekünk van problémánk, akkor pedig általában a másik hibáztatásával kezdjük, vagy őt utasítgatjuk. Gordon szerint épp fordítva működne jól. A másik problémájában éppen akkor segíthetek jól, ha nem a saját gondolataimmal próbálom befolyásolni. Azzal, hogy meghallgatom, segítek neki, hogy szembenézzen a nehézségeivel, s a megoldáson dolgozzon. Ha nekem van problémám, úgy nyerhetem meg a legkönnyebben a másik fél együttműködését, ha ítélkezés nélkül elmondom, miért rossz számomra az, amit csinál. Fontos, hogy tudjak beszélni az érzéseimről, és arról hogy milyen következményei lehetnek számomra a cselekedetének.

ÉN-ÜZENETEK

Nagyon fontos felismerni saját érzéseinket, határainkat. Ha ez megvan, akkor használjuk is tudatosan!  Gordon szerint képesek vagyunk „én üzenetek” küldésére. Ez úgy tanítható a gyerekeknek, hogy sokat beszélek magamról, cselekedeteim okáról. Pl: „sajnálom, hogy nem tudtam befejezni a mesét a zaj miatt” vagy „szomorú vagyok, mert tönkretették ezt a játékot”, „rosszul esett, hogy ilyet csináltál”… Ilyenkor érzésekről beszélek a gyerekeknek, kiszámíthatóvá válik számukra a világ, bensőséges, őszinte kapcsolat alakul ki köztünk. Ha hiteles vagyok, nem mondok mást, mint amit érzek, ők is ezt sajátítják el. Fontos, hogy minden helyzetben felismerjük, hogy kié a probléma. Ha a felnőttnek nem elfogadható a gyerek viselkedése, övé a probléma. Ha a gyereknek van problémája, akkor őt kell segítenünk a megoldáshoz. A gyerekek meglepően könnyen elfogadják és tiszteletben tartják a felnőttek igényeit, ha a felnőtt nem prédikál, hibáztat, kritizál, hanem érthetően közli, hogy mit szeretne.

A szülőknek gyakran okoz problémát, hogy amíg a gyermek megköveteli önmaga számára a figyelmet, és hogy a kívánságai teljesüljenek, addig megfeledkezik róla, hogy a felnőttnek is lehetnek igényei.  Általában paranccsal, figyelmeztetéssel, „prédikálással” próbáljuk megoldani a helyzetet. „Te-üzeneteket” küldünk, „ne csináld!” „hagyd abba!” „szégyelld magadat!”  De ezek csak fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják az „én képét”.

A gyerekeknek néha fogalmuk sincs (sőt gyakran a felnőtteknek sem), hogyan érinti a másik felet a viselkedésük, nem tudják, hogy a másik fél számára milyen következményekkel jár cselekedetük.  De ha ezt számukra érthetően elmondjuk, akkor ők is igyekezni fognak tekintettel lenni a másik kérésére. Ez az „én-üzenet”. Például közölhetem így is a tényeket: „Sajnálom, hogy összeverekedtetek a testvéretekkel. Azt gondoltam, hogy már olyan nagyok vagytok, s meg tudjátok beszélni egymással, ha valami gond van.”   Vagy „Örülök, hogy észrevetted, hogy a tesódnak segítségre van szüksége.  Jó érzés tudni, hogy számíthatok rád!” vagy  „Fáradt vagyok, s ebben a zajban nem tudok pihenni, megtennéd, hogy most csendesen elfoglalod magad?”

Ezekben az esetekben elmondtam az érzéseimet, anélkül, hogy utasított, tanácsoltam, vagy kritizáltam volna bármit is.

Figyelem

Elfogadásunkat kifejezhetjük oly módon is, ha nem avatkozunk bele a gyermek által végzett tevékenységbe, hanem hagyjuk, hogy megélje a hibázás lehetőségét, vagy az önálló alkotás örömét. Támogathatjuk passzív figyelemmel hallgatva őt, és természetesen szavakkal is megerősíthetjük, hogy kíváncsiak vagyunk arra, amit mond. Gordon „hívogatóknak” nevezi ezeket a szavakat, mondatokat, amelyek közlésre serkentik a gyermeket: pl.: „Értem.”, „Tényleg?”, „Ne mondd!”. Ha a gyermeknek van problémája, akkor az aktív, értő figyelem alkalmazása a megfelelő segítség. Meg kell hallgatni, s kell fogadni a gyerek érzését olyannak, amilyen. Az elfogadást pedig tudatni kell vele!  Így érzi magát biztonságban, hiszen tudja, hogy megértik őt.

Ez azt kívánja tőlünk, hogy próbáljunk meg belehelyezkedni gyermekünk helyzetébe, hogy pontosan megértsük, mit érez és gondol. Nem adunk tanácsokat problémái megoldására, nem akarjuk valami felé terelni, nem vesszük magunkra a gondjait, csak értő figyelemmel segítjük, hogy problémáira saját megoldást találjon. Ennek érdekében közléseit dekódoljuk, szinte megfogalmazva a mögötte megjelenő érzelmeket. „Ma felhívott a mama, furcsa volt a hangja, nem ilyen szokott lenni.” – „Úgy érzed, valami történt, nem?”

TÖREKVÉS A MEGEGYEZÉSRE

A szülő és a gyermek igényeinek ütközése a „vereségmentes” módszer segítségével oldható fel. A gyakorlatban hat lépésben valósítható meg a konfliktuskezelésnek ez a módja.

1./  A probléma feltárása és megfogalmazása

2./  Ötletek, javaslatok gyűjtése melyek elvezetnek a megoldáshoz

3./  Javaslatok közös mérlegelése

4./  Döntés hozatal a mindenki számára leginkább elfogadható javaslat mellett

5./  Előkészületek a gyakorlati megvalósításra, a részletek kidolgozása, a feladatok tisztázása

6./  Utólagos kiértékelés, hogy sikerült a megvalósítás, helyes volt-e a döntés