Ha egy gyereket már kicsi kora óta bírálnak, megmarad benne minden, szépen elraktározza magában, hogy aztán majd felnőttként előtörjön a sok elfojtott feszültség és düh emiatt. Ha azt tapasztalja a családjában, hogy látszólag minden rendben van, de mást érez, mint ami a gyakorlat, összezavarodik. Mi lehet a baj? – kérdezheti magában, és erre a választ csak a szülőktől kaphatná meg – ha lenne annyi bátorságuk...
„Ha a gyereket folyton bírálják, a lenézést tanulja meg. Ha a gyerek állandó gyűlöletben él, a háborút tanulja. Ha a gyereket folyton megszégyenítik, a bűntudatot tanulja. Ha a gyereket tolerancia veszi körül, a türelmet tanulja. Ha a gyereket folyvást bíztatják, a bizalmat tanulja. Ha a gyereket biztonság veszi körül, a hitet tanulja. Ha a gyerek teljesítményét elismerik, a megbecsülést tanulja. Ha a gyerek jórészt helyesléssel találkozik, önmaga szeretetét tanulja. Ha a gyereket elfogadják, és barátságos légkörben él, megtanulja szeretni a világot. A gyerekek azt élik, amit tanulnak!”
Ezek a sorok Robert Fishertől származnak, és sok bennük az igazság. Érvényes ez házasságban és párkapcsolatban élőkre egyaránt, hiszen a gyerek szeretete nem attól függ, hogy van-e papír, avagy sincs. A lényeg a szeretet. Az őszinte szeretet, mely a szülőktől akkor tud átjönni, áramolni a gyerekek felé, ha ők is őszinték egymással. Hisz hány olyan család van, mely csak papíron család? Akiket a közös ház, a gyerekek, az anyagiak, a hitel vagy a megszokás köt össze?
Rengeteg.
És csupán amiatt együtt maradni valakivel, mert megfelel, mert nincs jobb, mert megszoktuk, és félünk, hogy nélküle vajon milyen lenne, előre nem látható következményekkel jár a gyerekekre nézve.
Rettentő sok szülő cipeli magával a szülői házból hozott lelki terheket, melyek levetkőzése szinte lehetetlenek tűnik. Majd megtalálnak valakit, akit megszeretnek, esetleg szerelmesek is lesznek belé, jön a házasság vagy tartós párkapcsolat, aztán pedig a gyerekek.
Telnek az évek, ők lassan kamaszodni kezdenek, közben a szülők már csak mint társak vagy barátok élnek egy fedél alatt. Közben pedig a gyerekeik felé azt kommunikálják, hogy ez a helyes, hogy maradjunk csak együtt, ha már máshová húzna a szívünk, akkor is, vagy ha szimplán csak azt érezzük, hogy valami nem jó.
A gyerekek megértik a ki nem mondott szavakat is, látják rajtunk az el nem sírt könnyeket, a fájdalmat, melyet titkolni próbálunk az ő érdekükben. De kérdem én: biztosan az a helyes, ha hazudunk a gyerekünknek? Ha átverjük őt már egészen kicsiként?
Ugyanis ők mindent megéreznek. Ha boldogok vagyunk, ők is azok, ha szomorúak vagyunk (vagy stresszesek, türelmetlenek, boldogtalanok), az rájuk is kihat. És mivel – mint a fenti idézet is mutatja – mindenben mi vagyunk az elsőszámú példaképeik, hatalmas a felelősségünk feléjük. Lehet titkolózni, a gyereket félrevezetni, bűntudatot kelteni benne, mosolyogni, amikor legszívesebben ordítanánk a fájdalomtól, de ez kölcsönösen rosszat tesz mindkét félnek. Ha megkapják (vagy megkapnák) azt, amit ideális helyzetben és körülmények közt tud nekik nyújtani egy szülő, valószínű nem is nagyon találkozna senki ilyen idézetekkel.
Hisz tökéletesen jól láttatja a lényeget Robert Fisher: „ A gyerekek azt élik, amit tanulnak!”. Vagyis ha hazugságban neveljük föl őket, ez lesz neki a norma – és ez végtelenül szomorú.
